Az iparművészet egészen a 20. század első felében beállt fordulatig jellemzően egy viszonylag szűk elit közönség szolgálatában állt, valamint a múzeum e szűk elit által felhalmozott értéket kívánta a szélesebb közönség számára is elérhetővé tenni. Ezzel szemben a kortárs tárgytervezés társadalmi bázisa sokkal szélesebb körű, az a mindennapi életnek sokkal inkább szerves része.

Az Iparművészeti Múzeum épülettömbje máig befejezetlenül áll, mégis az eredeti tervezői szándék szerint olyan zárt épülettömeget, külső gyűrűt formáz, amely várszerűen öleli körbe az udvart és az épület belső kiállítási csarnokát. Az épületnek így két arca mutatkozik: kifelé az épület védjegyévé vált külső homlokzat, és egy belső nyitott, könnyedebb világ, ami bár Lechner szándéka szerint a párbeszédet szolgálná mégis úgy tűnik jórészt elszigetelve éli életét az “ékszerdobozban”.

A tervezői szándékunk – az épület minden szépségének hangsúlyozásával együtt is – elsősorban arra épül, hogy ezt a széles társadalmi bázist kiszolgálja, és a múzeum egyedülálló értékeihez az adott feltételek mellett, – Lechner szándékainak is megfelelően – minél könnyebb hozzáférést biztosítson. Célunk a vár “bevétele”. A tervek kialakításánál – a kortárs kiállítási gyakorlatnak megfelelően – arra a következtetésre jutottunk, hogy az épület eddig használt központi kiállítótereiből ki kell szervezni a tárlatokat, és azok kortárs technikai igényeknek megfelelő elhelyezésére (a külső gyűrűben) valamint az egyes kiállítási egységek átjárhatóságára és az épületrészek közötti közlekedés biztosítására kell helyezni a hangsúlyt. Az eddigi központi kiállítótereket pedig nyitottá kell tenni, fel kell szabadítani.

A Lechneri házzal való kapcsolat keresése az eredeti koncepció tiszta megvalósítását eredményezte mindezt úgy, hogy az “L” alakú új kiegészítés egyben meg is nyitja az udvart a Hőgyes Endre utca irányába felépítve ezzel a “tér – utca – épület belső világa” kapcsolatot, és bevonva a látogatót egy felfedezésre váró helyszínre, a múzeum – eddig elhanyagolt – hátsó udvarába. Ahol az új épület és a régi épület udvar felőli – kissé gyárszerű – architektúrája, a zöld pázsit és az épület összefüggéseit kívülről is megjelenítő lebegő folyosók teszik kíváncsivá a látogatót.

A közlekedő folyosók célja, hogy az épület bejárhatóságát és az egyes kiállítások elérhetőségét könnyítsék, és az épületen belüli kötetlen, szabad bejárhatóságot biztosítsák. A folyosók átjáró kapuk, melyek leosztják a nagy központi csarnokból a látogatókat, egyben az udvar felől olyan építészeti tömeget képeznek, amelyek az épület egyes részei között teremtenek valóságos és vizuális kapcsolatot. A folyosók külső, kert felőli megjelenése átértelmezi a régi épület belső udvarát, ugyanakkor tisztán meg is mutatja azt az összefüggésrendszert, ami a központi csarnoktér, a nagy külső épületköpeny, valamint az új épület között létrejön. A lebegő folyosók finom digitális ornamentikája izgalmas párbeszédet és feszültséget generálhat a Lechneri épületen uralkodó szecessziós ornamentikával.

Míg balra fordulva tárul elénk a társasági élet színtere, a fedett-nyitott teraszban végződő konyha-étkező-nappali blokk. A terepet követő folyamatos belmagasság-növeléssel a kert felé fokozódik a tér eleganciája.

A Múzeum előtti járdaszakaszt a használaton kívüli részek közlekedésbe történő bevonásával javasoljuk kiszélesíteni. (elkerített előkertek bevonása) Az így kapott főbejáratra vezető sétány, az Angyal István tér és a Hőgyes Endre utca egységes térburkolati rendszerével hangsúlyozzuk a Múzeum auráját. Ezzel a városi “információs felülettel” egyben aktívan tudunk kapcsolódni a környék vérkeringésébe is. A helyfoglaló burkolati rendszer egyszerre vezet el a főbejárathoz, a Hőgyes Endre utcai udvari bejárathoz és a Kinizsi utcai mellékbejárathoz. Az Angyal István téren design infópont pavilon létesítését javasoljuk.